|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 34 találat | lapozás: 1-30 | 31-34 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Asztalos István 1994. június 2.Heves viták után a Képviselőházban jún. 2-án úgy fogadták el a tanügyi törvénytervezet első nyolc cikkelyét, hogy az RMDSZ egyetlen módosító indítványát sem vették figyelembe. Asztalos István képviselő ezért ismételte meg a felhívást a romániai magyar sajtóhoz, hogy szenteljen minél nagyobb figyelmet az oktatási törvény parlamenti vitájának. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 4./1996. május 18.A Mátyás-szobor szomszédságában volt a kolozsvári Helikon szerkesztősége, nyilatkozott Szilágyi István főszerkesztő, most azonban Funar polgármester intézkedésének köszönhetően kiköltöztették őket, ugyanúgy a Korunk szerkesztőségét, most a Szamos partján, a Iasilor utcában vannak, egy udvarban a Korunkkal. A Helikon előde, az Utunk hetilap szerkesztői között kiválóságok is voltak, mint a régi "helikonosok" /Erdélyi Helikon folyóirat/, Kós Károly, Kiss Jenő, Horváth István, Létay Lajos, Asztalos István. Generációváltás is volt, a laphoz került az évek során Szabó Gyula /Kossuth-díjra javasolt, de meg nem szavazott prózaíró/, Fodor Sándor, Bajor Andor, Bálint Tibor. A Forrás-nemzedék egyes tagjai is az Utunkhoz kerültek, emlékezett Király László, a Helikon főszerkesztő-helyettese. Két éve a legfiatalabb korosztály önálló oldalt kapott Serény Múmia címmel. A lapgazda a Romániai Írószövetség, súlyosak az anyagi gondok. Volt olyan időszak, amikor a kilenc főállású szerkesztő kilenc hónapon át nem kapott fizetést. /Bágyoni Szabó István: Műhelylátogatóban Kolozsvárt. /Új Magyarország, máj. 18./1996. november 23.A 75 éves Izsák József irodalomtörténészt köszöntötte Kovács Ferenc. Kolozsváron a Toldalagi-Korda házban működött a Magyar Irodalomtörténeti Intézet 1947-ben, ahol Izsák József, György Lajos akadémikus-professzor tanársegéde dolgozatot olvasott fel Nemzethalál-félelem a régi magyar irodalomban címmel. A tanév végére a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat, ennek eredményeképpen György Lajos professzort eltávolították, felmondtak Benedek Marcellnek, Gunda Bélának, László Gyulának és más kiváló professzoroknak. "Kistudású, de nagy falánkságú aktivisták kerültek a helyükbe. Ez volt az első lépés a Bolyai Egyetem elzüllesztésére, majd feladására." Izsák Józsefnek is mennie kellett. - Izsák József a kortárs magyar irodalommal kezdett foglalkozni. Asztalos Istvánról jelent meg monográfiája. Legnagyobb érdeme Tamási Áron műveinek és szellemének visszahozása az erdélyi köztudatba, Tamási Áronról is készített monográfiát. 1982-ben látott napvilágot Illyés Gyula költői világképe című monográfiája. 1990-ben ő szervezte meg György Lajos születése századik évfordulójának megünneplését. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 23./ Izsák József / sz. Sepsiszentgyörgy, 1921. aug. 1./ Marosvásárhelyen a Pedagógiai Főiskola tanára volt 1960-tól 1980-ig, a tanszék megszűnéséig.1997. január 14.A Napsugár gyermeklap 40 éves évfordulóján Zsigmond Emese főszerkesztő kegyelettel emlékezett Asztalos István alapító főszerkesztőre, Asztalos Istvánra, s az eltávozott munkatársakra, Bajor Andorra, Páskándi Gézára és másokra. A legidősebb munkatárs, Csipike megteremtője, Fodor Sándor elmondta, hogy régen a cenzúra, most a terjesztési és anyagi problémák nehezítik a munkát. A Napsugár nyolc fős kis csapata 50 ezer gyermeknek ad olvasnivalót. /Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./1997. június 3.A jún. 3-i képviselőházi ülésén, a napirend előtti nyilatkozatok sorában, a Nagy-Románia Párt részéről újabb vehemens támadás érte az RMDSZ-t a székelyudvarhelyi csereháti kisegítő iskola vitás kérdése ürügyén. Asztalos István képviselő erre válaszolva, a Székelyudvarhely városi RMDSZ-elnökével és a Hargita Megyei Tanács elnökével egyeztetett véleményt ismertetett. Elhatároljuk magunkat bármely erőszakos cselekedettől - mondotta és a problémák megoldásához vezető egyetlen járható útnak a törvényesség útját tartjuk. Félreértelmzetteknek nevezte azokat az országos lapokban és tévéadásokban közzétett híradásokat, melyek szerint etnikumok illetve felekezetek közötti konfliktusról volna itt szó. A viszály tárgyát kezdettől fogva az épület tulajdonjoga képezte, nem pedig az árvaházi gyermekek sorsa. A rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján egyre nyilvánvalóbb, hogy az udvarhelyi közösség és a Szeplőtelen Szív Kongregációjának az apácái tulajdonképpen egy hajóban utaznak, egyaránt áldozatai a svájci adományozót képviselő Cyrill Bürgel kétes manipulációinak. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), jún. 3., 1040. sz./1999. június 12.Jún. 12-én véget értek a Pro Zilah Alapítvány, valamint az EMKE és RMDSZ helyi szervezetei által megrendezett III. Zilahi Napok. A helyi EMKE-házban bemutatott fotókiállítás a régi és új Zilahot tárta fel. Szemléletesek voltak azok a képek, amelyek Fadrusz János Wesselényi-szobrának 1936-ban történt ledöntését, majd bivalyokkal való elhurcolását idézték fel. A szobor 1942-ben újra a helyére került, egy valamivel magasabb talapzatra. - Az ötvenes években "osztályellenség" lett a szobor. Mivel elterjedt a városban, hogy a szobrot 1942-ben aláaknázták, nehogy valaki még egyszer levétesse, bedeszkázták. - A másik zilahi Fadrusz-szobor, az oszloptalapzaton pihenő bronzturult Fadrusz ajándékozta a városnak, és ugyancsak a század elején avatták fel a Szikszai-kertben (a mai Kraszna utcaeleje). A kőtalapzaton rovásírással voltak feljegyezve a pogány magyarok Nap-, Hold-, Csillagok-, Föld- és Ég-mondái. A zilahi turul sorsa 1968-ban pecsételődött meg, amikor is a helyi hatalom önkényesen szétromboltatta, és a turult rendőrségi pincébe vonszoltatta. Azóta hiába próbálnak a zilahiak a nyomára bukkanni. A Kraszna utcai háznál, ahol egykoron Ady Endre lakott, emléktáblát avattak fel a költő halálának 80. évfordulója alkalmából. Az emléktábla leleplezését Seres Dénes és Vida Gyula Szilágy megyei honatyák végezték. Az emléktábla - amelynek fő látványossága egy bronzból öntött Ady-arc - története több lelkes zilahi nevéhez fűződik. - A féldomborműves emléktábla gondolata - mondta avatóbeszédében Kovács Kurucz János tanár - egy kalotaszegi kis falucskában, Nyárszón született, amikor Vincze Minya István református lelkésszel Ady gyökereit felkutató, és ezeknek emléket állító rendezvények megszervezésén törtük a fejünket. Ott, Nyárszón született meg egy négylépcsős Ady-megemlékezés megszervezésének gondolata, melynek keretében Nyárszón, Lompérton, Diósadon és Zilahon állítanánk emléktáblát Adynak, valamint őseinek. Ez a zilahi emléktábla, íme, már fel is avattatott. A gipsznegatívot Meszesi Lajos készítette, a bronzba öntést pedig Csóka Jenő mérnök, a Salimet Rt. igazgatója jóvoltából Asztalos István öntőmester készítette. Az Ady-emléktábla avatása után az ünneplők az egykori Református Kollégium előtt álló Ady-szobrot koszorúzták meg. Ünneplő beszéd helyett Kerekes Edit, a zilahi RMDSZ energikus elnöke Ady Endrének egy 1903-ban megjelent publicisztikáját olvasta fel: Itthon vagyok. A Megyei Múzeumban, a megye legismertebb képzőművészeinek kiállításán Szabó Vilmos festőművész-tanár volt a tárlatvezető. A III. Zilahi Napok a polgármesteri hivatal tükörtermében megrendezett gálaesttel ért véget. /Szabó Csaba: Véget értek a III. Zilahi Napok Hová lett Fadrusz zilahi turulja? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./2001. április 21.A nyolcvanadik életévét betöltött Nagy Olga legújabb kötetében /Egy botcsinálta riporter emlékei, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2001/ újságírói tevékenységére emlékezett, amely az 1952-1958 közötti évekre tevődött. "Kénytelenségből lettem újságíró, mert a tanügyből úgyis kiraktak volna." - vallotta. Az Utunk munkatársa lett, de az irodalmi hetilapnál nem érezte igazán jól magát, örült amikor néhány év átmehetett a Dolgozó Nőhöz. Itt találta meg a számára otthonos közeget, ameddig Látó Annát le nem váltották. /Zsidó Ferenc: Emlékirat, kortükör, kórtükör. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 21./ Néprajzi érdeklődése már széki tartózkodása idején megmutatkozott, ezért azután Jagamas János hívására - aki akkor a néprajzi kutatócsoport osztályvezetője volt - a Folklórintézet munkatársává vált. - Nagy Olga nyersen és őszintén feltárta, hogy a kor írói, publicistái miként szolgálták ki a kommunista ideológiát - szabad akaratukból vagy kénytelen-kelletlen. Horváth Istvánnal kezdi, aki Az okos macska című népmese-gyűjteményében meghamísította a népmesét a marxista dogmatikának megfelelően, Asztalos Istvánnal folytatja, novellája tele volt hamis pátosszal: a hősök egy vonaton utaznak, tombol a hóvihar, de ők nem félnek, mert vigyáz rájuk a Párt stb., Szabédi Lászlót is megidézte "vezessen a sztálini párt" végkifejletű versével, de írt Létay Lajosról és Hajdu Győzőről is, aki kezdetben merészségével tűnt ki, közölve az Igaz Szóban Sütő András drámáit, később azonban olyan ál-lojalitásba csúszott át, hogy "nem restellte Ceausescut Bethlen Gáborhoz hasonlítani".2001. augusztus 4.A nyolcvanéves Izsák Józsefet köszöntötte a Népújság irodalmi melléklete, a Múzsák. Bölöni Farkas Sándor, a történetíró. Asztalos István, Tamási Áron, Bartalis János, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Molter Károly, Szabédi László. Erdélyi írók. Nemzethalál-félelem a régi magyar költészetben. Magyar irodalom a XX. században. Illyés Gyula költői világképe. Modernség és magyarság. Magyarságunk korszerűsége. Ezek foglalkoztatták pályáján Izsák József irodalomtörténészt. /B. D. "Az nem lehet..." = Népújság (Marosvásárhely), aug. 4./2003. december 6.Kolozsváron két szobában hat ember: a Napsugár és a Szivárvány gyermeklap szerkesztősége. A két havonta megjelenő lap teljes szerkesztősége (a könyvelőséget, ügyintéző, valamint terjesztőosztályt is beleértve) összesen hat személy. Ha egy ember is hiányzik, elakad a munka. "Müller Katinak, aki az újság képszerkesztője, egyik illusztrátora és tördelője, két hónapja született meg az ötödik gyermeke - magyarázza Zsigmond Emese főszerkesztő. - Ezért elvittük a lakására a számítógépét, hazakapja a betördelendő szövegeket, és otthon dolgozik." Az óvodásoknak és első-másodikosoknak szóló Szivárvány a 23. évfolyamánál tart, a második-ötödikeseknek íródott Napsugár pedig a 47-nél. Az Asztalos István író által 1957-ben alapított Napsugárnak az évek során valóban tekintélyes volt a szerzőgárdája, így például Bajor Andor, Fodor Sándor, Méhes György, Hervay Gizella, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és Kányádi Sándor. Az olvasótábor érezhetően megfogyatkozott az utóbbi években: míg a hőskorban a két lap példányszáma elérte a 70 ezret is, addig ma 42 ezret (20 ezer Napsugarat és 22 ezer Szivárványt) nyomtatnak ki havonta. A két kiadványnak még így is sikerül fenntartania önmagát. Csak a Csipike postája rovathoz érkezik húsz-harminc, gyerekkéz által megcímezett boríték; sokukat Fodor Sándor személyesen, külön levélben válaszolja meg. /Makkai Imola: Negyvenhat éves gyermekújság. = Krónika (Kolozsvár), dec. 6./2005. november 14.November 11-13-án, a hét végén tartották meg az Erdélyi Magyar Régészek III. konferenciáját a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban. Az előzőekhez viszonyítva a csíksomlyói találkozó volt a legsikeresebb: több mint 100 egyetemi hallgató, érdeklődő volt kíváncsi a két szekcióban bemutatott, közel 50 előadásra. Az előadók között volt a budapesti dr. Takács Miklós régész; a szintén Budapesten élő kollégája, Benkő Elek, a székelykeresztúri múzeum egykori munkatársa; valamint Kacsó Károly és Bajusz István történészek, továbbá a házigazda szerepét betöltő Botár István és Darvas Lóránt régészek. Műsorfüzet tartalmazta az előadások jegyzékét. Két évvel ezelőtt alakították meg a Pósta Béla régész nevét viselő egyesületet, hogy támogassák a különböző intézményekben kutató szakemberek kapcsolattartását, információcseréjét – mondta Botár István, az egyesület igazgatótanácsának tagja. /Kristó Tibor: Erdélyi magyar régészek konferenciája. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 14./ A szervezők (Pósta Béla Régészeti Egyesület, Mikó Ferenc Egyesület, Csíki Székely Múzeum) nagy nevű szakembereket, régészeket, történészeket hívtak meg. Bajusz István, a Pósta Béla Régészeti Egyesület igazgatója elmondta, hogy az immár harmadik alkalommal megrendezett konferencia lehetőséget kínál elsősorban az erdélyi magyar régészek számára, hogy kutatásaikról beszámolhassanak a szakemberek előtt. Reményét fejezte ki, hogy ebből a konferenciából egyszer talán Magyar Régészeti Konferencia lesz, ahol az egész Kárpát-medence magyar régészei tarthatnának seregszemlét, és folytathatnának tudományos vitákat. Paszternák István, a magyarországi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Miskolci Regionális Irodájának vezetője tartott előadást A kulturális örökségvédelem Magyarországon címmel. Ezt követően az előadások két (I. őskor–ókor, II. népvándorláskor–középkor) szekciókban folytatódtak. A résztvevők a három nap alatt közel ötven előadást hallgathattak meg (ízelítőül csak a Székelyföldhöz kapcsolódó néhány előadás témáját emeljük ki: Sztáncsúj József: Ember- és állatábrázolások a kora rézkori Erősd-kultúrában; Szabó Gábor–Dénes István: Régészeti topográfiai munkálatok a délkelet-erdélyi Vargyas-patak szorosában; Méder Loránd: Bronzkori balta Lisznyó határából; Asztalos István: Római határvédelem Délkelet-Erdélyben; Székely Zsolt: Újabb gót leletek Háromszéken; Benkő Elek: Középkori udvarház a Székelyföldön; Derzsi Csongor–Sófalvi András: Régészeti kutatások Kányád középkori templománál; Botár István: Régészeti kutatások Csíkmindszenten; Darvas Lóránt: A csíkszeredai Mikó-vár régészeti kutatása). /Mihály János: III. Erdélyi Magyar Régészeti Konferencia Csíksomlyón. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 21./2005. december 21.Domokos Pál Péter a gyergyóalfalvi emberek tudatában úgy él, mint az igaz szó és a szeretet nagy mestere. Mindössze három évet élt és tevékenykedett Gyergyóalfaluban (1933–1936 között), de ez az idő elég volt ahhoz, hogy tanár és tanítvány, a mester és a közösség összeforrjon. Bizonyíték erre a mester részéről az évtizedek során, apró cédulán küldött üzenete, mely szerint „Alfalu minden apraját és nagyját határtalanul szeretem” (aláírás dr. Domokos Pál Péter). Szülőfaluja, Csíksomlyó után Gyergyóalfalu elsőként állított szobrot a híres tudósnak /1998-ban/. A hagyományőrzésben a Domokos Pál Péter-i gondolatok – az emberszeretet és a munka megbecsülése – átvétele több évtizeddel a civil szervezet létrejötte előtt megtörtént Alfaluban. A húszéves népművészeti kör (1968–1988), a líceumban és V–VIll. osztályban tanított termelőgyakorlat (1970–1978) során, a szárhegyi Szépteremtő Kalákában való aktív részvétel (1978–1998), a Csíkszeredai Művészeti Népiskola kirendelt szövő-varró osztályainak tevékenysége (1990–1995), mind-mind ezt a célt szolgálta. A Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesület (DPPHE) civil szervezet létrejöttét Gyergyóalfaluban a népi életvitel igényelte. ,,2000. november 10-én létrejött a DPPHE civil szerveződés Gálné Kovács Irma kezdeményezésére. Így szövők, varrók, faragók, citerások, dalosok, táncosok egyesülete lettünk” – olvasható a Kultúrák egymás mellett és egymás között című, 2004-ben megjelent kiadványban. Létrejötte óta az egyesületben megtörtént a generációváltás, főleg ami a táncosokat, faragókat, dalosokat és részben a citerásokat illeti. Folyamatos volt a régi kultúra tanulása, átadása és átvétele. Az egyesület tagjai belföldi és külföldi kiállítások, bemutatók, vásárok egész sorának voltak szervezői, résztvevői vagy kiállítói. Az V. Alfalvi Napok keretében, 2005-ben a citerások megünnepelték fennállásuk 25. évfordulóját, amelyet a Szivárvány havasán című kiadvány méltatott. A III. Alfalvi Napok alkalmával a DPPHE-nek emlékszobát avattak fel. A Kultúrák egymás mellett és egymás között és a Szivárvány havasán, valamint Gálné Kovács Irma Cifrahímesek Gyergyóalfaluban című kiadványok megjelentetése az ötéves civil szervezet időállóságát mutatja. Ahhoz, hogy a DPPHE-emlékszoba négyes célja (1. Domokos Pál Péter emlékének folyamatos őrzése, 2. Alfalubó1 származó vagy kötődésű jeles embereknek emlékállítás, 3. Gyergyóalfalu a napjaink szakirodalmában témakör összegyűjtése és megőrzése, 4. a DPPHE civil szervezet tevékenységének felszínen tartása) megvalósulhasson, Gálné Kovács Irma 25 millió (régi) lej értékű gyűjteményt ajándékozott a községnek. Segítséggel sikerült hazahoznia, hogy otthon őrizzék emlékét, kötődését dr. Domokos Pál Péter néprajztudósnak, Puskás Lajos néprajzkutatónak, dr. László Antal vegyészmérnöknek, dr. Gaál Mihály agrármérnök tudósnak, Asztalos István írónak, Köllő Miklós szobrásznak, dr. Koncsag Károly bányamérnök, jogásznak és dr. Bíró István címzetes egyetemi tanárnak. /Gálné Kovács Irma, Gyergyóalfalu. Debrecen: Ötéves a DPPHE nevű civil szervezet Gyergyóalfaluban. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 21./2007. január 27.Beke György író, újságíró január 20-án hunyt el Budapesten. Munkássága meghatározónak bizonyult az erdélyi magyar irodalom és tényirodalom terén, újságíró-generációk számára szolgált példaként. Rá emlékezik a lap egy interjú-részlettel, amelyet barátja és pályatársa, Cseke Péter készített. A szöveg teljes terjedelmében Cseke Péter Legyen eszünk, ha már volt (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc – Szolnok, 2006.) című kötetében jelent meg. Beke György 12 kötetesre tervezett erdélyi barangoló könyveinek sorozata attól fogva kezdett testet ölteni, hogy 22 évi bukaresti tartózkodás után átköltözött Kolozsvárra. Beke György hangsúlyozta, hogy a nemzeti elnyomatást alaposan megérezte, eszmélésétől fogva. Beke György a népi írók, Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Szabó Zoltán, Kovács Imre híve lett. Közvetlen „okítói” az írás mesterségének az elsajátításában Szemlér Ferenc, Asztalos István és Szabédi László voltak. – Koppándi Sándor, aki a központi pártbizottságnál a romániai magyar sajtóért felelt, kiparancsolta Beke írását a már kinyomtatott 1985-ös Utunk Évkönyvből. Beke hangsúlyozta: „A történelem azért van hangsúlyozottabban jelen szociográfiai munkáimban, mert pótolni kellett a kisebbségi tudatból kifakult nemzeti történelemismeretet. ” Csetri Elek akadémikus 1981-ben írta: „Bármely író becsületére válik az a mód, ahogyan Beke a történelem kérdéseihez viszonyul. Különösen mióta a nagy erdélyi tájegységek felmérésére, megközelítésére, írói bemutatására vállalkozott. ” Rengeteg találkozóra hívták Beke Györgyöt, amelyeken súlyos, életbevágóan fontos kérdéseket vetettek fel. Ezeknek a találkozóknak köszönheti, hogy barangoló könyvei rendre megszülettek, s ha csonkán is, megjelentek. /Cseke Péter Enciklopédikus erdélyi hungarológia. Beke György szellemi földrajza. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 27./2007. február 9.Székely Ferenc erdőszentgyörgyi néprajzkutató Krumplitábornok sosem esett el /Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely/ című könyvében a népi humort, ízes az irodalmi anekdotákat gyűjtötte össze. Korábban közzétett néprajzi kutatásai után ezúttal a kis-küküllőmenti adatközlői adomáit jelentette meg, Sütő András földijeként – Székely Ferenc is Pusztakamaráson született –, megtoldva Sütő, Tompa László, Asztalos István, Faragó József, Bözödi György, Móricz Zsigmond személyéhez fűződő humoros történetekkel. /Krumplitábornok sosem esett el. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 9./2007. július 21.Magyarország 1944 őszén, ‘45 tavaszán történelmének egyik legnehezebb szakaszát élte meg. A nyilas uralom idején a magyarság kiválóságait internálták a sopronkőhidai börtönbe. Az ország legnépszerűbb férfi színészétől, Jávor Páltól öt magyarországi miniszterelnökig a nemzet színe-javát. 1945 elején az egyik internált magyar katonatiszt, Révay Kálmán huszár százados lerajzolta fogolytársait. Az egyik arckép alá a lerajzolt személy a következőt írta: ,,Ha beledöglik is, kibírja! Veress Lajos Veress Lajos” Ez a mondás felbukkan a vezérezredes nagybácsi unokaöccse, az író, irodalomtörténész, drámaíró Veress Dániel esetében is. Veress Dániel a Bolyai Tudományegyetem hallgatója volt, azonban 1951-ben eltávolították az egyetemről. A Sepsiszentgyörgyre hazatérő egyetemista Veress Dániel felkereste dr. Izsák József magyartanárt, aki később Illyés Gyuláról, Asztalos Istvánról írt monográfiát, s a tanár úr a következőket mondta: ,,Ne búsulj, Danikám, én kidolgozok neked egy hároméves olvasási programot, s ha te ezt végigolvasod, tízszer annyit fogsz tudni, mint akik most marxista módon értelmezve az irodalomtörténetet hallgatják az egyetemen. ” Így is lett. Később elnyerte az egyetemi diplomát. Megpróbálták Veress Dánielt a társadalmi élet széléről is kiszorítani, tizenöt esztendei küzdelmet vívott, de utána már ő vette számba az alkotókat. Az 1968-ban a Mikesről írt Négy tél, ‘70-ben a Báthori Zsigmond korát megjelenítő Véres farsang, egy évre rá a Grafenbergi éjszakák, öt évre rá az Örvényben, ‘82-ben az ünneprontók s 1991-ben A megtévesztett jelzi drámaírói munkásságának gazdagságát. Eközben szöveggyűjteményekkel szolgálta az erdélyi magyar öntudat megtartását A bölcsészet parancsai, A magyar elbeszélő költészet remekei és az Emlékezetül hagyott írások című köteteiben. Legkedvesebb témája Mikes Kelemen munkásságának feltárása volt. Az első a Négy tél című Mikes-dráma volt, majd 1972-ben a Rodostói csillagnéző, 1976-ban a Mikes és a szülőföld című kötet. Budapesten 1978-ban jelent meg az Így élt Mikes Kelemen című életrajzi regény és a Törökországi levelek 1974-ben. Utána 1988-ban Mikes Kelemen: Törökországi levelek és a kevésbé ismert Mikes-mű, a Mulatságos napok. A Sepsiszentgyörgy szülötteit ábrázoló szoborgalériában ott lesz Veress Dániel mellszobra is. /Kónya Ádám: Mélyen tisztelt emlékező közösség! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 21./ Emlékeztető: Dr. Izsák József (Sepsiszentgyörgy, 1921. aug. 1. - Marosvásárhely, 2004. jún. 23.) irodalomkritikus, irodalomtörténész, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszékének tanszékvezető tanára volt 1980-ig, a főiskola megszüntetéséig.2007. szeptember 18.Dokumentum. Keleti Ferenc nagykövet jelentése a Bolyai Egyetemen készült 1955-ös memorandummal kapcsolatban. Bukarest, 1956. október 5. SZIGORÚAN TITKOS! 327/szig. titk. -1956. Előadó: Juhász nagyköv. Tanácsos. Azok az események, melyek a Bolyai Egyetem pártalapszervezetében, valamint a Kolozsvári Írószövetségi Fiók alapszervezetének ülésén lejátszódtak, vezettek el voltaképpen egy olyan ankét megtartásához, melynek eredménye „a kolozsvári tartományi pártszervezet memoranduma” néven ismert. E memorandum története információink szerint a következő: a kolozsvári párttartományi szervezet megbízásából három magyar ember referátumot készített egy ankét számára. Ebben a referátumban a romániai magyarság sérelmeit tárták fel és foglalták össze. Mivel a referátumon több magyar aláírása is szerepelt, kapta a memorandum nevet. A kolozsvári párttartomány ezt a memorandumot felküldte a Központi Vezetőségnek, de nem említette meg, hogy ő hívta össze az ankétot, valamint ő adott megbízást a memorandum megírására is. A Központi Vezetőségben a memorandumot pártellenes akciónak nyilvánították, egy kicsit olyanformán, mint nálunk az Írószövetségben megtörtént aláírásgyűjtést. A továbbiakban a KV kitartott amellett, hogy a memorandum ellenséges cselekedet. A Bolyai Egyetemen, valamint a Kolozsvári Írószövetségi Fiók Alapszervezetében történt események után a memorandum tartalma fentről energikus intézkedéseket váltott ki. Éppen ezért szeptember utolsó napjaiban bizottság szállt ki Kolozsvárra a következő tagokkal: Miron Constantinescu, Fazekas János, Pavel Tugui, [Iosif] Ardeleanu (sajtó-főigazgatóság vezetője), Bihari (a KV agit-prop. osztályán a kiadási ügyek vezetője), Után Tiberiu, a KV aktivistája, továbbá a Művelődésügyi Minisztérium, Tanügyi Minisztérium és Pénzügyminisztérium képviselői. Robotos Imre elvtársat is meghívták, de ő „lekésett” a repülőgépről és nem vett részt a bizottság munkájában. A Bizottság Kolozsvárott kiszállt a Bolyai-egyetemre, a magyarnyelvű középiskolákba, a Magyar Színházba, s egyéb magyar intézményekbe. A látogatások kapcsán elsősorban aziránt érdeklődtek, hogy az un. memorandum adatai mennyiben felelnek meg a valóságnak. A látogatások alkalmával a Bizottság megállapította, hogy a memorandum adatai hitelesek s így a memorandum szerzői ellen emelt vádak (pártellenesség) teljesen elesnek. A Bizottság azonban sok olyan sérelmet is megállapított, amelyek a memorandumban nem szerepeltek. Általános vélemény szerint a Bizottság kiszállását a fent említett okokon kívül a Pándi-cikk váltotta ki. Miután a Bizottság kutató munkáját befejezte, megbeszélésre hívta össze a magyar írókat. A gyűlésen részt vettek a teljes kolozsvári és vásárhelyi író-gárda, valamint nagyszámú egyetemista. A gyűlés három nap és három éjjel tartott. Valamennyi író feliratkozott és beszélt is. Ami a felszólalások hevességét s az elhangzott bírálatok éles hangját illeti, ez az ülés jóval erősebb volt, mint az az értekezlet, amelyet az Írókongresszus előtt tartottak a magyar írókkal Bukarestben a Központi Vezetőség épületében. Földes László, akinek a „kikészítését” már régen elhatározták, az utolsók között iratkozott fel. Ennek ellenére elsőnek adtak szót neki, a jelenlevő írók szerint provokatív szempontból. Ekkor felállt Csehi Gyula és kijelentette, hogy ez nem demokratikus eljárás és kéri a feliratkozási sorrend tiszteletben tartását. Ez már annak a jele, hogy a magyar írók közt egy-kettő kivételével kialakult az egységfront s képesek megvédeni egymást. Elsőnek – akárcsak Bukarestben – Szilágyi András szólalt fel. Ez a felszólalás rányomta a bélyegét az egész ülés lefolyására. Szilágyi általában a súlyos gazdasági helyzetről beszélt igen vehemens hangon. Ami pedig a magyar sajtót és irodalmat illeti, kijelentette, hogy a romániai magyarság érdeklődéssel és szeretettel olvassa az odaáti irodalmat, figyeli a magyarországi eseményeket, mivel azokat saját gondjaihoz közelállónak tartja. Szilágyi megemlítette, hogy ami a magyar nép magatartását illeti, amely bizonyos vezetők leváltására vezetett, az szintén közelről érdekel bennünket. Ezután sorrendben felszólaltak Asztalos István, aki igen hevesen bírálta a jelenlegi falupolitikát, Nagy István, aki a munkásosztály nyomoráról, tanügyi kérdésekről beszélt, Csehi Gyula, aki a Bolyai Egyetem helyzetéről s egyéb sérelmekről beszélt. Ezen az ülésen általában részleteiben kerültek megtárgyalásra a romániai magyarság sérelmei. Szabédi László például kijelentette, hogy tekintettel arra, miszerint Miron Constantinescu már a múltban egyes kijelentéseit eltorzította, felszólalását írásban adja be. A végkövetkeztetéseket Miron Constantinescu vonta le. Felszólalásából látszott, hogy a Földes-ügyet egyelőre elejtették, ellenben Csehi ellen fokozták a tüzet. Szabédi írásban beadott felszólalását Miron Constantinescu aprólékosan elemezte. Adott pillanatban Szabédi dühösen felugrott s azt kiabálta, nem igaz, amit mond, én ilyet nem állítottam. Erre a terem Szabédi mellett zúgni kezdett s Miron Constantinescu kénytelen volt félretenni Szabédi felszólalását. Az ülés légköre ismételten azt mutatta, hogy ma már kialakult a teljes értelmiségi arcvonal s ennek erejére jellemző, hogy folyamatosan vissza tudják verni a meg-megújuló provokációkat. Ezek a provokációk a régi módszer szerint abban álltak, hogy egyes felszólalásokat hirtelen kérdések bevetésével akartak megzavarni. Egy ilyen alkalommal állott fel Csehi Gyula s a következőket mondotta: „Kérjük az elvtársakat, ne szakítsanak félbe bennünket, mert megzavarodunk s esetleg félni is kezdünk s így aztán az elvtársak nem fogják megtudni mindazt, amire kíváncsiak. ” Erre a félbeszakítások elmaradtak. Az ülés eredményeképpen a romániai magyarság a többi között a következőket érte el: a Művelődési Minisztériumban magyar miniszterhelyettest neveznek ki, a Tanügyi Minisztériumban magyar főigazgatóságot állítanak fel, a megszüntetett magyar nyelvű Agronómiai és Pedagógiai Főiskolát visszaállítják, a magyar középiskolákból helyhiány ürügye miatt elutasított diákok felvételét elintézik, a Bolyai-egyetem korszerű felszerelését elintézik, ugyanis a Bizottság véleménye az volt, hogy ennek az egyetemnek a felszerelése több területen egy közepes középiskola színvonalát sem éri el, elérték továbbá a Kolozsvári Magyar Színház kibővítését, a Korunk folyóirat megindítását stb. Meg kell jegyezni, hogy az említett intézkedések közül egyesekről már beszéltek előzőleg is, de éppen az a veszély állott fenn, hogy Pándi cikke és egyéb események miatt ezek teljesítésére nem került sor. Érdekes jelenség volt még az ülésen az, hogy Balogh Edgár visszautasította a Pándi-féle cikket azzal, hogy a magunk dolgait saját pártunk segítségével magunk fogjuk elintézni. Felszólalását még ketten támogatták. Az a vélemény, hogy Miron Constantinescu-féle bizottság ezt a körülményt fel fogja használni, hogy három magyar értelmiségi ilyen hangnemben beszélt a Pándi-cikkről. A magyar íróknak egymás között az a véleménye, hogy ez a felszólalás mindössze taktikai fogás volt abból a célból, hogy a Pándi-cikk vonalán provokáció ne érhesse a magyar írók kialakult frontját. Ez azért is valószínű, mert Balogh Edgár és az írók általában egyetértettek a cikkel. Keleti Ferenc, nagykövet/Memorandum a Bolyain. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 18./2008. augusztus 15.Az úgynevezett rendszerváltozással a két legeredetibb és legjellemesebb erdélyi prózaíró és a legjellemesebb költőnő kivonult az irodalomból. Az egyik prózaíró Györffi Kálmán, a Fehér ház című könyve kitűnő regény, a másik Varga Gábor, aki írt egy sorozat nagyon jó elbeszélést és három remek egyfelvonásost, most minisztériumi tisztviselő Bukarestben, és se Györffi Kálmán, se Varga Gábor nincs jelen az irodalomban, pedig ők nagyon karakánul viselkedtek azelőtt. Adonyi Nagy Mária a Dsida utáni erdélyi költészet legeredetibb hangú költője volt, most valahol Pesten korrektor, még a teljes nevét sem használja, és letagadja, hogy ő valaha is költő lett volna. Arról, hogy ennek a közel fél évszázadnak az irodalmából mi marad meg az irodalomtörténet számára, azt kell mondani, hogy nagyon kevés. Adonyit, Györffit és Varga Gábort, ha lesz irodalomtörténet, akkor számon fogják tartani, de a sok irodalmi nagyságot megemészti az idő. Hova lett Asztalos István, Horváth István vagy Nagy István? Még Szabó Gyula is, pedig jó író volt, igen kevés marad meg a műveiből. (Karácsonyi Zsolt: Buborékirodalom – Beszélgetés Szőcs István íróval, kritikussal, Helikon, 2008. augusztus 10.) /b. d. : Meglepő fordulatok. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 15./2008. augusztus 23.A Balázs Imre József szerkesztette tanulmánykötetben /A sztálinizmus irodalma Romániában /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2007/ fülszöveg világosan fogalmaz: ,,A hivatali nyelv igyekezett teljesen kisajátítani a nyilvánosságot, és a magánéleti nyelv rétegében is dominanciára tört. Azok az egyéni nyelvjárások vagy akár teljes irodalmi hagyományok, amelyek nem voltak beilleszthetők az osztályharc történelmének nagy elbeszélésébe, kiszorultak a nyilvánosságból, és fenntartásuk, az én kultúrája tiltás alá esett, vagy periferikusként bélyegezte meg a hatalom. " Balázs Imre József A hatalmi beszéd az erdélyi magyar irodalomban a második világháború után című, alaposan dokumentált tanulmányában tekinti át az akkori irodalmat. Kevés szó esik viszont a korszak, az ötvenes évek uralgó műfajáról, a nagyregényről. (Köztük van: Nagy István A legmagasabb hőfokon, Kovács György Foggal és körömmel, Asztalos István Fiatal szívvel, Papp Ferenc Viharostető stb.). Érthetetlen a nagyregény reprezentatív elemzésének hiánya, mert a kötet igyekezett áttekinteni az irodalmi lapok helyzetét is. Gyulai Levente az Utunkat, Vári Csaba az Irodalmi Almanachot vizsgálta, Sütő-Egeressy Zsuzsa a Dolgozó Nő reprezentatív nőképét, Vallasek Júlia pedig a gyermekkép alakítására koncentrált. A korszak vezető kritikusai alakították az irodalmat, döntöttek arról, hogy mi a helyes sok írót hallgatásra ítéltek, sokakat bebörtönöztek (Méliusz József, Balogh Edgár, Bözödi György, később Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula), még többet megfélemlítettek. /Bogdán László: A sztálinizmus irodalma Romániában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 23./2008. december 13.Folyik a vita a budapesti Gondolat Kiadónál 2007-ben, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes kiadványról (főszerkesztő: Szegedy-Maszák Mihály). A közelmúltban Görömbei András a Kortárs októberi számában mondotta el róla elítélő véleményét. Erdélyben mindeddig kevés szó esett erről a nagy vállalkozásról. A harmadik kötet az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot tárgyalja (szerkesztői: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András; a szerkesztők munkatársai: Jeney Éva és Józan Ildikó. 51 szerző dolgozata olvasható a kötetben). Nagy Pál irodalomtörténész megdöbbenve a kötetből csak a legjelentősebb hiányzó erdélyi írókat sorolta fel: Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Berde Mária, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Olosz Lajos, Endre Károly, Jékely Zoltán, Szabédi László, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Horváth Imre, Bajor Andor, Szabó Gyula, Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István… Nem történik említés a következő irodalomtörténészekről: Kristóf György, György Lajos, Jancsó Elemér. Eszerint Szegedy-Maszák Mihályék az imént felsorolt erdélyi magyar írókat, irodalomtörténészeket nem tekintik említésre méltóknak. Ugyanakkor egész fejezet található – A ponyva klasszikusa címmel – Rejtő Jenőről… A kötetben Jeney Éva ilyen különös, lekicsinylő címen foglalkozik az erdélyi magyar irodalommal: „Maorik és transzszilvánok”. A szerző többek között ezt írta: „Napjainkban kérdésessé vált a nemzeti és a világirodalom fogalom is, s egyidejűleg létjogosultnak látszik az az elgondolás, hogy valamely nemzeti irodalom ugyanabban a történelmi korszakban több irodalomhoz is tartozik. ” Vagyis: nincsenek, nem lesznek önálló nemzeti irodalmak. Továbbmenőleg: „Az ún. »nemzeti hagyományok« is műhagyományok, »történeti fikciók«, s a piacgazdaság közepette elsődlegesen gazdasági érdekeket szolgálnak. ” Tehát 1848 vagy 1956 nem egyéb, mint „történeti fikció”, s a rá való emlékezés valaminő gazdasági érdeket szolgál, vonta le a következtetést Nagy Pál. Az erdélyi magyar irodalom szerves része az egyetemes magyar irodalomnak. Még akkor is, ha voltak (s még ma is akadnak), akik kétségbe vonják ezt a megkérdőjelezhetetlen tényt. Szegedy-Maszák Mihályék szerint a nemzeti kultúrák – ide értve az egyetemes magyar irodalmat is – halálra vannak ítélve, s csak „kizárólag a heterogén elemekből álló, töredezett hagyományú magyar művelődés egyes elemeinek, önmagukban álló részeinek van esélyük a továbbélésre: a többi osztályrésze provincialitás, a lassú haldoklás” – ahogyan Papp Endre írta e kötetekről szóló, Rút sybarita váz című, A nemzetnélküliség programja alcímet viselő kiváló tanulmányában. (Megjelent a Hitel 2008. februári számában.) Ez érvényesül a szóban forgó három kötetben. Ugyancsak Papp Endre kritikájában olvasható: „Érdekes, hogy a trianoni tragédia által szétszakított magyarság irodalmának területi válfajai, a határon kívülinek vagy nemzetiséginek nevezett változatai közül önálló fejezetként csak az Új Symposion alkotó köre kap helyet – a neoavantgárdhoz kapcsolható művészi törekvések reprezentációjától nem függetlenül. ” Nincs önálló fejezete az Erdélyi Helikonnak. Leírva sincs itt, hogy volt egyszer Erdélyben, Kolozsvárott egy Termés című folyóirat. Persze: sem Bánffy Miklós prózája, sem Reményik Sándor lírája, sem Tamási Áron novellisztikája, sem Dsida Jenő Psalmus hungaricusa nem függ össze mélyen a neoavantgárd törekvésekkel; így aztán nemlétezőnek kell tekinteni. (Ámde az avantgárdhoz oly közelálló erdélyi Bartalis János vagy Szentimrei Jenő neve sem íródott le A magyar irodalom történeteinek harmadik kötetében.) Végeredményben mit is várjunk egy olyan magyar irodalomtörténet-áttekintéstől, melyben Petőfi Sándor „megélhetési költőként” szerepel, s ahol 1848 azért fontos dátum, mert ekkor jelent meg Pesten egy kiadvány Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik évre címmel… Bőséggel lehetne idézni, említeni ilyen és hasonló „furcsaságokat”. Leíródott ezeken a lapokon, rosszalló éllel – egyebek mellett – ilyesmi is: „(…) a XX. századi magyar kultúra egyik legnagyobb tehertétele az a hagyomány, az a »prófétai szerep«, mely Illyés Gyulától és Németh Lászlótól Juhász Ferencen és Nagy Lászlón Csoóri Sándorig követett minta lehet (…)”. Jelen van ezekben a kötetekben – méghozzá erős hangsúllyal – a közösségi indíttatású, nemzeti és társadalmi kérdések iránt érzékeny irodalmisággal való „leszámolás”. „Juhász Ferenc, Nagy László és társai olyan vita részesei, amely részben kilép az irodalom s általában a művészet közegéből a társadalmi kérdések megoldásának terepére” – írja az egyik szerző. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című remekművét nem is említi meg a kötet. /Nagy Pál: Ami benne van – és ami hiányzik. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./2009. június 30.Június 29-én zajlott a magyar írásbeli érettségi vizsga. Ömböli Irma szaktanfelügyelő szerint általában szép és könnyen megoldható tételek voltak az ideiek. Az első tétel József Attila Ringató című versének elemzése volt megadott szempontok alapján. A második feladatot egy Asztalos István-szöveg képezte, ez esetben meg kellett állapítani, milyen nyelvtani kapcsolóelemek vannak a szövegben. A harmadik tételben értekező fogalmazást kellett írni valószerűség és a fikció kapcsolódásáról a szentimentalista én-regényben. Kidolgozásához Kármán József Fanni hagyományai című regényét lehetett alapul venni. /N. -H. D. : Szép és könnyű tételek a magyar írásbelin. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 30./2010. június 30.A százhuszonöt éves EMKEAz Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával. Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebbségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is. Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. " Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését. A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte. 1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében. A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is. A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett. Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be. Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket. A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek. Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete." A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat. Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért. 1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára. Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját. Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat. A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak. A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték. Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára. 1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át. 1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható. A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének. Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb. 1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén. Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház. 2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!" Sebestyén Kálmán Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf. Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981. emke.ro/sajtóvisszhang 2010. augusztus 3.In memoriam Farkas János(1928–2010) Minek áltatnók magunkat? Miért mondanók, hogy Farkas János halála váratlanul ért bennünket? Sajnos, ez a halál nem jött váratlanul – immár mintegy öt esztendeje ott toporgott az ajtaja előtt. Mégis fáj, hogy búcsúznunk kell tőle. Mégis fáj, hogy immár örökre elment. Jómagam, 1956 őszén – „ama véres őszön” – ismertem meg, amikor Asztalos István mellett, az akkor frissen megindult Napsugár vezetésére vállalkozott. Mert Ő – érdekes módon – a kommunista ifjúsági szervezet szándéka szerint a lap meghatározó személyisége volt még akkor is, ha mi, a többi belső munkatárs eleinte csak legyintettünk a neve hallatán. Aztán – rövid 3 éven belül – kifogytunk Asztalos Istvánból – és lassacskán Ő vált a lap főszerkesztőjévé. Az egyetlen főszerkesztővé Kolozsváron, akinek nem volt nyílt, vagy titkolt ellenjelöltje–vetélytársa: Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Bajor Andor – és ha nem tekintik szerénytelenségnek – jómagam – nem voltunk párttagok és így számba se jöhettünk – mi pedig ezt tudtuk, elfogadtuk. Nem pályázott főnöki beosztásra elsőrangú művésznőnk, Soó Zöld Margit sem. Ezzel szemben, Farkas János kiválóan ellátta tisztét. Nem a felső, politikai hatalommal kacsintott össze a mi hátunk mögött – amint ezt elvárták és szerették volna megvalósulva látni a lap alapítói –, hanem velünk kacsintott össze a Hatalom háta mögött. És sikerült aránylag hamar, néhány év alatt, egy olyan gyermeklapot megvalósítani, amelyikkel ma se kell szégyenkeznünk. A lap első három oldalán „megadtuk a császárnak, ami a császáré”, pártos verseket, sőt vezércikkeket is közöltünk – hogy a lap egyáltalán megjelenhessen –, a megmaradt 21 oldalon, pedig helyet kapjanak Kányádi Sándor, Kiss Jenő, Jánky Béla és más, első rangú költőink remek versei. Jobbnál jobb történeteket, meséket nagyrabecsült prózaíróinktól, akiknek névsorát Méhes Györggyel kezdeném – és amely remekbe szabott írások újrakiadása még napjainkban is napirenden van. Őszintén szólva, Asztalos, majd közel három évtized múlva Bajor Andor végső búcsúja után kezdtem azt hinni, hogy immár – mint a legidősebb a Napsugár egykori munkatársai közül, – én következem, rajtam a sor. Ám nem így lett, mind csak a nálam fiatalabbak mentek. Bálint Tibor után Jánky Béla, most pedig Farkas János. Azt hiszem, lassacskán megalakulhat „odaát” a Napsugár hajdani szerkesztősége, hiszen elsőnek ment el Asztalos István, de most mellette van a lapszerkesztés minden csínját-bínját ismerő Farkas János is, aki annak idején a villámhárítás szerepét is betöltötte, hogy bennünket, a lap belső munkatársait megkíméljen és hagyjon, hogy legjobb meggyőződésünk szerint írjuk a „Napsugár”-t. Gondolom, „odaát” immár nem kell azon törnie a fejét, hogy miképpen járjunk túl a Kisangyaloknak szánt lap Főnöke, a Gazda eszén. Jánoskám, nyugodj békességben, mert jövünk mi is, régi munkatársaid, immár nemsokára – amikor a Fennvaló szólít. Fodor Sándor. Szabadság (Kolozsvár) 2012. május 24.KegyeletgyalázásIszonyú zavar és rosszindulat kavarog Nyirő József hamvainak itthoni örök nyugalomra helyezése körül, mert nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvterületen tisztelt és szeretett író újratemetéséhez jócskán eltúlzott körítést terveztek a szervezők. Hogy azt ne mondjam: a kegyeletadásból politikai tőkét is kovácsolnának maguknak, ami így egyenesen kegyelet-, sőt halottgyalázás. Ráadásul kettős, ha ide számítjuk a bukaresti szolgálatosok acsarkodását. Pedig jó volna végre megtanulni, hogy – főleg most, a magyar érdekképviseletnek a hatalomból való kiebrudalása után, s ennek következményei közepette – a román közvélemény és politikum egyetlen magyar kezdeményezést, egyetlen magyar zászlót vagy kokárdát sem nyel le olyan könnyen, mint azt gondolnánk. Azt is jó volna tudni, hogy Horthy kormányzó neve, az 1940 és 1944 közötti észak-erdélyi időszak egészen másképpen cseng a román elmék többségében, mint azt hinnénk, s mint azt a történelmi igazság is megkövetelné. Mindemellett én nem hiszem, hogy a történetkutatás egyértelműen tisztázta volna: milyen mértékben voltak igazságosak a kommunista és bosszúeszméktől átitatott egykori népbíróságok – ma kész ténynek vett – ítéletei, azok mennyire voltak valós vagy vélt sérelmek megtorlásának az eszközei, s ezzel együtt Nyirő mit tett vagy mondott a kérdéses időszakban, kit, hogyan és milyen mértékben szolgált ki. Én még annak a magyar irodalomtörténeti értékelésnek sem hiszek, amely Nyirő írói munkásságát úgy értékeli le, ahogyan, s azt ma tananyagként is tálalja. Mert ha kritikátlanul elfogadunk mindent, amivel Nyirő nevét ma (is) bemocskolják, akkor ugyanolyan kritikátlanul bűnösként kezelhető a másik terror, a nem kevésbé gyilkos kommunista diktatúrát kiszolgáló tollforgatók, lapszerkesztők egész hada – mondjuk Asztalos Istvántól Zimán Józsefig. Ugye, hogy senki sem vállalja? Amúgy Nyirő Józsefet azzal a szeretettel kell hazahozni, amellyel ő a szülőföldjét szerette. S amelynek úgy kell őt visszaadni, ahogy illik: keresztény módon. És csendes méltósággal. Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár) 2012. október 19.1956 októberére emlékezveTöbb mint fél évszázadból visszatekintve 1956 októberére már nem emlékszem az események időbeliségére, a napok és hetek történései egybefolynak, csak egy-egy felvillanó kép vagy képsor él még tovább bennem, és az a felemelő bizonyosság, hogy a történelem általam ismert forradalmai közül ez volt a legigazibb és erkölcsileg a legmagasztosabb. De jól emlékszem viszont arra a temesvári írószövetségi gyűlésre, ahol egyedüli felszólalóként elhamarkodottnak (hotărâre pripită) minősítettem azt a párthatározatot, amely a magyar forradalmat ellenforradalomnak bélyegezte. A románul elmondott beszédemben, mert jelen voltak a román, német és szerb írók is, azt próbáltam bizonyítani, hogy ha a kommunista pártok egyazon marxista történelemszemlélet kritériumai alapján ítélnek meg egy társadalmi eseményt, akkor hogyan lehetséges, hogy egyes pártok népfelkelésnek, a tömegek jogos fegyveres harcának vagy éppen forradalomnak vélik a magyarországi eseményeket. Amikor leültem, Anavi Ádám csak annyit mondott: „a szívemből beszéltél!”. Ezt az epizódot különben a kilencvenes évek elején részletesen és irodalmilag feltupírozva megírta. Felszólalásom utáni másnapon Bukarestből megérkezett Domokos Géza, az Előre főszerkesztő-helyettese (én Forrai néven a fővárosi lap bánáti tudósítója voltam) és hosszasan tárgyalt a helyi döntéshozókkal, majd közölte, hogy szerencsére megúsztam egy írószövetségi kizárással, ami néhány nappal később meg is történt. De egy hét múlva az Előrétől is megérkezett az elbocsátó szép üzenet, a romániai sajtóban az első és az utolsó újságírói felmondás 56 okán. Hónapokig munka nélkül tengtem-lengtem, majd visszaköltöztem Kolozsvárra, a szüleimhez. 1957 kora tavaszán, amikor Domokos Géza az újrainduló Ifjúmunkás szerkesztőit verbuválta, Páskándi Gézának és nekem félnormás tudósítói állást ajánlott. Első megbízatásom az volt, hogy írjak Dávid Gyuláék tárgyalásáról. Úgy látszik, hogy felsőbb ukázra meg akarták szellőztetni a pert, mert a zárt tárgyaláson jelen volt Asztalos István, az Utunk megbízásából, Zimán József az Igazság, és Korda István az Előre részéről. És mintha összebeszéltünk volna, egyikünk sem írt egy sort sem. A tárgyalóteremben karnyújtásnyira ültem az előttem álló Dávid Gyulától, és nem az ügyész vádpontjait és nem a magyar nevű törvényszéki bíró ügybuzgó beszédét hallgattam, hanem volt bolyais egyetemista kollégám keményvonalú és egy darabból kifaragott arcát néztem-figyeltem. És figyeltem a tekintetét, mert már annak előtte olvastam arról, amit a bölcsek évezredek óta tudtak, a tudósok pedig kísérletek alapján bizonyítottak: a tekintet adott helyzetben híven tükrözi az ember érzelmi állapotát, a szeretettől el egészen a halált megvető bátorságig. Ámulva és csodálkozva láttam, hogy szemrebbenés nélkül hallgatta végig az ügyész súlyosnál súlyosabb vádpontjait. Ennél súlyosabbakat talán még a bibliai filiszteusok sem mondtak az általuk megvakított nagy erejű Sámson fejére, akinek tragikus sorsát a szellem óriásai, Miltontól Németh Lászlóig, színpadra álmodták, Händel és Saint-Saëns zenébe szőtték, a reneszánsz legnagyobbjai pedig arcát szoborba faragták, vászonra festették. És Dávid Gyula tekintete rezzenetlen maradt még a nehéz börtönévekkel teletűzdelt ítélethirdetéskor is. Ezt az arcot és ezt a tekintetet azóta sem tudtam elfelejteni. Németh László írja, hogy amikor drámáját írta a nagy erejű bibliai Sámsonról, a hamvaiból önmagát megújítani képes tragikus hősről, az általa csupán elképzelt sámsoni arc és tekintet egész életében elkísérte. Nekem akkor úgy tűnt, hogy tekintetében ő mondott ítéletet a kolozsvári katonai törvényszék bírái felett, akik azért ítélték hosszú évekig tartó börtönbüntetésre, mert diákjaival a Házsongárdi temetőben gyertyát gyújtott a forradalom mártírjainak emlékére. Komor idők sötét tárgyalása, még sötétebb ítélettel! Kolozsvár szívében, ha néha találkozom Dávid Gyulával és köszöntjük egymást, külön öröm számomra, hogy láthatok még itt, fehérek közt egy európait. ANTAL JÓZSEF Szabadság (Kolozsvár) 2012. október 29.Hetven év az irodalom és közélet szolgálatábanTisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását. Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából. Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja. 1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján. Emlékezései Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén. Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről. Székely Újság (Székelyudvarhely) 2013. február 2.A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvénKós Károlyt egyetlen politikai oldal sem sajátíthatja ki – így a jobboldal sem. A tények azt bizonyítják, hogy az erdélyi szellemóriás nemcsak a jobboldalhoz, hanem a baloldalhoz is erőteljesen kötődött. A második világháborút követően ugyanis aktív baloldali politikai szerepet vállalt, előbb a MADOSZ-ban (Romániai Magyar Dolgozók Országos Szövetsége), majd az MNSZ-ben (Romániai Magyar Népi Szövetség). 1945 májusában lépett be az MNSZ-be, tagja volt az MNSZ „százas” intézőbizottságának, az MNSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke volt, 1946–1948 között nagy nemzetgyűlési képviselő, illetve ez utóbbi időszakban az MNSZ központi sajtóorgánumának, a Világosság napilapnak szerkesztőbizottsági tagja is volt). Ez utóbbi szervezet, az Országos Demokrata Arcvonal szövetségeseként, együttműködött a kommunista párttal és a kommunisták irányítása alatt álló Petru Groza vezette kormánnyal. Hogy az MNSZ-nek a bölcsészek miképpen értékelik a szerepét, azt a Magyar Katolikus Lexikonban (https://lexikon.katolikus.hu/) elolvashatjuk: „Romániai Magyar Népi Szövetség, RMNSZ, 1944. okt. 16–1953. márc. 31.: politikai szervezet. – Brassóban alakították a M. Dolgozók Orsz. Szöv-éből baloldali irányzatok képviselői. Székhelye Kolozsvár, 1948. I: Bukarest. Elődjéhez hasonlóan, a nemzetköziség alapján álló baloldali társutas szervezet, együttműködött a komm. párttal, ill. a komm. Petru Groza kormányával. Osztályharcos alapon a m. nemzetiségi jogokat védelmezte. 1947. II. 11: csatlakozott a komm. irányítású Dem. Pártok Blokkjához (Kurkó szerint az nem jelentette a függetlenség föladását), 1948. II. 27: a Népi Dem. Frontjához.” Kós Károly azonban már 1944. október 22-én, 11 nappal az orosz haderő Kolozsvárra érkezése után a baloldal mellé állott, amikor Kolozsváron, több korábbi illegalista kommunistával együtt, újraalapította a MADOSZ-t, amelynek elnökévé is őt választották. Akkor, 1944 őszén, a dolgokat már teljesen másképp látta, mint a Horthy-rendszer idején, és ezt az Ezerkilencszáznegyvennégy című írásában meg is fogalmazta. „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén… Negyvennégy őszén már azzal a biztos tudással igyekeztem a magam helyét megtalálni, hogy itt teljesen más világ lesz, mint amilyen volt a régi.” Emlékezetesek Kós Károly hangsúlyosan baloldali felhangú kortes beszédei, amelyek közül 1946 őszén néhányat éppen Kolozsváron tartott (városunk Főterén is), akárcsak más hasonló MNSZ-es politikai megnyilvánulásai. Az MNSZ sajtóosztályát vezető bizottság tagjaként a következő baloldali személyiségekkel vállalt politikai közösséget: Bányai László, Benedek Marcell, Gaál Gábor, Kacsó Sándor, Méliusz József, Kurkó Gyárfás (az RMNSZ elnöke). 1948 februárjában – tehát jóval a párizsi békeszerződés aláírása és két hónappal a Román Népköztársaság kikiáltása után – az Igazság, a Román Kommunista Párt erdélyi napilapja is közölte a Romániai Írók Szövetsége magyar csoportjának kiáltványát, amelyet Kós Károly és testvére, Kós Balázs mellett olyan neves baloldali írók jegyeztek, mint például Aszódy János, Asztalos István, Balogh Edgár, Bányai László, Bárdos B. Arthur, Csehi Gyula, Gaál Gábor, Horváth Imre, Horváth István, Jánosházy György, Kovács György, Létay Lajos, Méliusz József, Molter Károly, Nagy István, Salamon László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szilágyi András, Tompa László, Tompa Miklós és Tamás Gáspár. Kós Károly ebben a kiáltványban, a többi aláíróval együtt, egyebek mellett kijelentette: „Március 28-án valamennyien a Népi Demokrata Arcvonalának a jelére szavazunk, mert akarjuk azt az új alkotmányt, mely nemcsak biztosítja minden dolgozó szabadságjogait, hanem gyakorlattá és életté is váltja azokat. Akarjuk az új alkotmányt, mert biztosítja a dolgozó nép minden fiának kenyerét, jólétét és szilárd alapokon a művelődés, a tudomány, a művészetek kiteljesedését. A haladó irodalom romániai magyar művelői abban a tudatban veszik ki részüket teljes erejükkel s a művészi alkotás fegyvereivel is a küszöbön álló választásokból, hogy a dolgozó nép egységes akaratának győzelme nemre, nemzetiségre, fajra és vallásra való tekintet nélkül az új alkotmánnyal teljes jogegyenlőséget s az alkotó tehetség szabad kibontakozását biztosítja a Román Népköztársaság minden polgárának. Románia népei akaratának egységes megnyilvánulása ezeken a választásokon nemcsak az új alkotmány elveinek maradéktalan megvalósulása, hanem a Szovjetszövetség vezette békearcvonal erejének nemzetközi jelentőségű kifejeződése.” „Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték” – írja róla egyik monográfusa. (Sas Péter: Kós Károly képeskönyv. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009, 154. old.) És akik – tehetnénk hozzá – nem értették, hogy a Horthy-rendszer egyik kegyeltjéből hogyan lehet egyik napról a másikra a kommunisták jelentős súlyú szövetségese. Pedig lett volna más választása is. Hiszen az MNSZ megalakulásával párhuzamosan, az erdélyi románságot polgári párt fogta össze, és a szovjet jelenlét dacára megalakulhatott például a Román Demokrata Szövetség, amely a Nemzeti Parasztpárt észak-erdélyi „fiókszervezeteként” működött, és amely még saját újságot is kiadhatott. Érdekes párhuzamok azért adódnak a mával is. Egyik beszédében Kós Károly arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetnek kell képviselnie. Íme: „Mi bármilyen komoly demokratikus szervezet is legyünk, és bármilyen szoros szövetségben is álljunk a demokratikus más ajkú szervezetekkel, mégis azt világosan kell lássa minden magyar demokrata, hogy a jogegyenlőség kivívásában, kultúránk fejlesztésében, népünk szolgálatában egyetlen szervezet lehet, amely minket képvisel ebből a szempontból. Ez pedig a saját magyar szervezetünk, az MNSZ.” (Kós Károly hozzászólása a Kolozs megyei intézőbizottság 1946. április 14-i gyűlésén. Országos Román Levéltár, Kolozs megyei kirendeltség, fond 26, UPM, Org. jud. Cluj, 2/1946, 133.) Lehet ezt ma magyarázgatni: hogy csak okos kompromisszumot kötött, hogy igazán baloldali nem volt, kommunista pedig még kevésbé. A lényeg megmarad, a baloldalhoz látványosan hozzákötötte a nevét, és a második világháború utáni első kommunista hatalom egyik – nem éppen alacsony beosztású (országgyűlési képviselő) – tagja volt. Később sem szakította meg kapcsolatát a baloldallal, sem a magyarral, sem pedig a románnal. Fényképanyag is maradt fent arról a ’70-es években lezajlott találkozóról, amelyiken például Kolozs megye vezető pártkádereivel találkozott. S mind a magyar, mind a román kommunisták egyaránt magas állami kitüntetést adományoztak Kós Károlynak 90. születésnapja alkalmából. Ez persze érdemeit szemünkben fikarcnyit sem csökkenti, csak arra figyelmeztet, hogy Kós Károlyt, örökségét, „megszentelt nevét” egyetlen mai politikai erő sem sajátíthatja ki. Kós Károly ugyanis valamennyiünké. Kós Béla, Kós Károly egyik Budapesten élő unokája január végén a sajtónak eljuttatott levelében tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy nagyapja nevét olyan alapítvány használja, amely véleménye szerint „egyezséget, alkut köt a nemzet megosztására, az erdélyi magyarság megtagadására buzdító, és annak veszélyeztető voltát vizionáló pártokkal az önös politikai céljai elérése érdekében”. Kós Béla az RMDSZ által alapított és a volt szövetségi elnök, Markó Béla által vezetett Kós Károly Akadémia Alapítványra utalt, amely együttműködési szerződést kötött a Magyar Szocialista Párt által működtetett Táncsics Mihály Alapítvánnyal. Erre az MSZP-küldöttség január végi kolozsvári látogatása alkalmával került sor. „Kós Károlyt Erdély polihisztoraként tartják számon, utalva ezzel arra, hogy nemcsak az egyik legnagyobb magyar építész volt, hanem kiváló író, irodalomszervező, grafikus is, a transzszilvanizmus egyik atyja, a Trianon után elszakított erdélyi magyarság vezéralakja, a 20. század egyik legtevékenyebb magyar értelmisége. Kós Károly említésekor mindenkinek az életvitelére, az életművére kell gondolnia, nem pedig azonosítani őt bármely politikai párttal. Kós Károly neve, személye nem válhat különböző pártideológiák és pártcsatározások mentén érzelmi elégedetlenség, felháborodás eszközévé.” – fogalmazott Kós Béla. A levélre reagáló Markó Béla annak a véleményének adott hangot, miszerint Kós Károly életműve igenis közkincs. „Mindenkié, aki jót akar a nagyhatalmak – és az ország önző, rövidlátó vezetői – által egykor nyomorúságos sorsra ítélt, abból kilábalni igyekvő erdélyi magyar népnek. Kós Károly az RMDSZ-é is, de másoké is, akik tisztességes, tartós, elfogadható megoldást keresnek helyzetünkre. Azoknak viszont nincs közük Kós Károlyhoz, akik ki akarják sajátítani azt a közös ügyet, ami fél-nemzettel, féloldalúan megoldhatatlan, legyen szó pártról, ideológiai vagy kulturális táborról, legyen szó mégoly visszhangos, magukat mégoly karizmatikusnak kikiáltó személyiségekről.” Markó élesen bírálta Tőkés László EMNT-elnököt is, aki korábban heves hangú nyilatkozatban ítélte el, hogy az RMDSZ a magyar szocialistákat látta vendégül. „Igen, Kós Károly valóban nem volt sem hithű baloldali, sem hithű jobboldali – tudjuk-e ma is, hogy mi értelme nálunk Erdélyben ennek a címkézésnek? –, hanem demokrata volt. Amit máig nem tanultak meg tőle egyesek, Tőkés László sem, akinek több püspöki mandátummal a háta mögött sincsen fogalma arról, hogy mit jelent a tolerancia, de attól még nyakra-főre megmondja nekünk, hogy mi a nemzeti és mi a nemzetietlen”. A Markó-levélre válaszoló Tőkés László azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy „az öncélú hatalomgyakorlást fontosabbnak ítélték az erdélyi magyarság érdekeinek következetes képviseleténél”. „A korrupció, a hazudozás, a paktumpolitika, a görcsös hataloméhség és a kizárólagos egypártrendszerre való törekvés nem nemzeti érdek” – fogalmazott Tőkés. Tibori Szabó Zoltán Szabadság (Kolozsvár), 2013. május 11.Funartól a felelőtlenségigRomániában számos jogszabály nyújt lehetőséget a magyar nyelv szabad használatára, Székelyföldet leszámítva közhivatalokban mégis alig hallani magyar szót. Az RMDSZ szerint a magyar nyelvnek regionális nyelvé válása jelenthetne áttörést, néppárti politikusok viszont úgy vélik, a jelenlegi törvényi kereteket sem használjuk ki. Az erdélyi magyarság Trianon óta eltelt közel egy évszázada elsősorban a nyelvhasználati jogokért folytatott küzdelemről szólt. A nagyapáink idejéből ismerős „Beszélj románul” felirat a két világháború közötti Angelescu-korszak rémségeként maradt meg a közösségi emlékezetben egy olyan Erdélyből, ahol városaink zömében magyarok éltek többségben. Amit tiltó táblákkal nem lehetett kivitelezni, megoldotta a kommunista rendszer etnikai arányokat megváltoztató iparosító politikája: a betelepített román lakosság nyelvi terjeszkedésével háttérbe szorultak az őslakos magyarok, a közhivatalokból eltűnt a magyar nyelv. Magyar ember nem csak a katonaság vagy a rendőrség kötelékébe nem kerülhetett be, de közhivatalokba is ritkán alkalmazták. A kolozsvári Polgármesteri Hivatalban 1990-ben alig volt magyar alkalmazott, Szatmárnémeti 40 százalék fölötti magyar lakosságából néhány százaléknyi magyar dolgozott közhivatalokban. Ilyen állapotban érte a rendszerváltás az erdélyi magyarságot, a vegyes lakosságú és szórványvidékeken a képzeletbeli tiltótábla rég beköltözött az emberek tudatalattijába... A kisebbségek szabad anyanyelv-használatáról szóló első, rendszerváltás utáni hazai jogszabály az 1995/33-as törvény volt. Ezt követi a szintén a nyelvhasználati jogokat biztosító Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, amelynek betartását Románia a 2007/282-es számú törvényben vállalta. Számos nyelvhasználati passzussal 2001-ben jelent meg a 216-os közigazgatási törvény, de több más román jogszabályban történik utalás a kisebbségek szabad anyanyelv-használati jogára. Papíron Románia széleskörű jogokat biztosít kisebbségei számára, a valóság azonban mást mutat. Nagyvárosaink példája a bizonyosság rá, hogy megfelelő érdekérvényesítés nélkül a törvény írott malaszt marad. Nagyvárad, Kolozsvár vagy Marosvásárhely esete bizonyítja leginkább, hogy nagy múltú városainkban a magyarság komfortérzete igen keveset javult. Elpuskázott nagyváradi lehetőségek Az elmúlt évek legkeményebb, nyelvi jogaink visszaszerzését célzó próbálkozásai talán Nagyváradon folyt. A harc elsősorban nem a román hatalommal, hanem a helyi magyar politikai elit között dúlt. Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke szerint rég magyar utcanév-táblák lennének a városban, ha az RMDSZ nem járatja le az ügyet. Évekkel ezelőtt Csomortányi az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) soraiban indította el a hagyományos magyar utcanevek kiharcolásáért folytatott kezdeményezést, miután Bíró Rozália RMDSZ-es politikus második alpolgármesteri mandátumában semmilyen előrelépés sem történt a helyi magyarság nyelvi jogainak ügyében. „Átgondolt és következetes érdekvédelmi munka nélkül nincs jelentősége annak, hogy egy-egy településen magyar a polgármester vagy az alpolgármester. Ezt igazolja Nagyvárad és Bíró Rozália példája, ahol 12 évnyi magyar alpolgármesterség alatt semmit nem értünk el” – összegzi az elmúlt évek keserű tapasztalatát a néppárti politikus. Szerinte az EMI, majd a Néppárt által követelt történelmi magyar utcanevek újbóli használatára az volt az RMDSZ válasza, mint a Nagy-Románia párté: Horthy-korszakbeli személységekről akarnak utcákat elnevezni. Terveik szerint a történelmi magyar utcaneveket tájékoztató jelleggel függesztenék ki előbb a belváros 40-50 utcájába, majd bővítenék a kört, miközben megmaradnának a hivatalos román utcanevek is. Csomortányi szerint az a legnagyobb baj, hogy a számunkra kedvező törvényi lehetőségeket sem aknázzuk ki. Érmihályfalván, Nagyszalontán és Nagykárolyban 1990 óta RMDSZ-es többségű helyi közgyűlés és magyar polgármester van, a nyelvi jogok terén azonban ott sincs előrelépés. „Vagy közömbösségből, vagy tudatlanságból” – teszi hozzá Csomortányi. Ellenjavallt erőszakosság Az RMDSZ főtitkárságának önkormányzatokért felelős új alelnöke, Illyés Gyula nyolc éven át volt Szatmárnémeti polgármestere. A partiumi nagyvárosban 40 százalék a magyarság részaránya, ennek ellenére a több száz utca öt százalékának sincs magyar neve. A volt polgármester szerint városainkban az utcanév-változtatás a legkényesebb ügy, de Illyés ezt nem is tartja prioritásnak: „Nehezen képzelhető el, hogy a város főbb útjait, utcáit románra keresztelő többség belemegy az utcanév-változtatásba. A helyi közgyűlés nem szavazza meg, mi meg hetvenkedünk, és növeljük kudarcaink számát. Polgármesterségem alatt annyit sikerült ezen a területen elérnem, hogy a városban megnyíló új utcák közül 8-10-nek magyar nevet adtunk, és egy belvárosi utcát is magyarra kereszteltünk” – összegez az RMDSZ-politikus. Illyés az utcanevek megváltoztatásának esélytelen háborúja helyett sokkal fontosabbnak tartja, hogy a közhivatalokban terjesszük ki a magyar nyelvhasználatot. Ezen a területen is nagy nehézségekbe ütközött, állítja, hiszen a polgármesteri hivatal örökölt személyi állományának 90 százaléka román volt, és az arányon lényegesen nem tudott változtatni. El kellett fogadnia, hogy az ügyfélszolgálattal foglalkozó alkalmazottak közel fele állította, hogy ért magyarul. Az már más kérdés, hogy a néhány mondatot magyarul értő vagy beszélő román alkalmazott magyarul válaszol-e a hozzá magyarul forduló ügyfélnek. A gordiuszi csomót a volt szatmári polgármester azzal vágta át, hogy néhány alkalmazottal létrehozott egy ügyfélfogadó, ügyintéző városi irodát, ahol az új alkalmazottaknak már kötelező volt a magyar nyelv ismerete is, és német nyelvű munkatársat is alkalmaztak. Mivel a magyar lakosság többsége már megszokta a román nyelvű kommunikációt a hivatalokban, Illyés szerint az emberek feleslegesnek tartják a magyar nyelvű kérvényezést, mivel a végkifejlet mindig a román ügyintézés marad. Szerinte a jelenlegi törvénykezés csak felszínes megoldásokat kínál. „Az igazi áttörés az lesz, ha a magyar nyelvet sikerül regionális nyelvként elismertetni Romániában. Ez hozhat megoldást nyelvi jogaink kivívásához. Ameddig egy-egy többségi román közgyűlési határozaton múlik a magyar nyelv használata, nincs érdemi előrelépés” – mondja az RMDSZ-es politikus. Azt azonban maga is elismeri: a jelenlegi törvényi kereteket maximálisan ki kéne használni, „lehetőleg a helyi közhangulat figyelembe vételével, és az erőszakosság kerülésével.” Csomortányi szerint viszont nem kéne visszariadni attól, ha a helyi önkormányzat elutasítja a magyar utcanevek használtát. Egy ilyen határozatot kétszer lehet napirendre tűzni, a második negatív szavazat után a közigazgatási bíróság elé vihető az ügy. „Következő lépésként minden elutasító döntést az európai fórumok elé kell terjeszteni, mert a magyar nyelvhasználat uniós jog” – vázolja a megoldást az ellenzéki politikus. A megmentett Házsongárd A nyelvi jogok szempontjából leginkább megviselt erdélyi magyar közösség kétségtelenül a kolozsvári. A Funar-korszak mindent lenullázott, az állóháborúra berendezkedett magyarság pedig egy idő után beletörődött sorsába. Az 1990-2000-es évek két RMDSZ-es alpolgármestere beleszürkült a mindennapok magyarellenes hangulatába. Némileg új színt hozott a város magyarságának életében Horváth Anna kinevezése az alpolgármesteri székbe, aki közel egy év alatt – többszöri nekifutás után és valamennyi román párt támogatásával – közgyűlési határozatot eszközölt ki a Házsongárdi temető állagmegőrzésére, és közel két évtizedes elutasítás után a város műemléképületeire felkerül a magyar nyelvű szöveg is. A történészbizottságban zajló munka ma már az utolsó száz méteren várja a szerencsés végkifejletet. A kincses város múltjának és jóval 20 százalék alá csökkent magyar népességének mindez aprócska, de nagyon fontos gesztus, miután a magyar nyelvhasználat gyakorlatilag valamennyi közhivatalból kiszorult. Igen, tessék! A hivatalban lévő magyar tisztségviselők vérszegény teljesítményét szerencsére több civil szervezet hatékony munkája egészíti ki. A Kolozsváron elkezdődött Igen, tessék elnevezésű mozgalom üzletekben, és egyéb szolgáltató cégeknél ösztönzi az anyanyelvhasználat kiterjesztését: a bejáratnál rendszerint matrica jelzi, hogy az alkalmazottak tudnak-e magyarul. A kolozsvári térhódítás után a civil szervezet Marosvásárhelyen és más erdélyi nagyvárosban is népszerűsíti szolgáltatását. Hasonló feladatokat lát el az Erdélyi magyarságért nevű egyesület is, amelynek csíkszeredai elnöke, Asztalos István tucatnyi kétnyelvű matricát juttat el az érdekeltekhez. Asztalos szerint a magyar nyelv használatával nem csak Kolozsváron vagy Nagyváradon vannak gondok, hanem Székelyföldön is. Példaként Marosvásárhelyt említette, ahol a lakosság közel felét kitevő magyarság egyre inkább románul szólal meg üzletekben és hivatalokban. Ez a nyelvi térvesztés legbiztosabb jele, aminek ellensúlyozására tenni kell. Székelyföld-szerte fel kell lépni azért, hogy a nagyáruházakban is betartsák a magyar nyelvhasználat szabályait. Egyesületük tucatnyi kétnyelvű matricát készít minden tevékenységi területre, ezt szeretnék forgalmazni több üzletben, áruházláncban is. Mintegy 300 hivatalban kellene magyarul beszélni A Horváth István szociológus vezette Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontja (CCRIT) által végzett felmérés szerint Romániában 298 polgármesteri hivatalban lenne kötelező a többnyelvűség. Kimutatásuk szerint 267 polgármesteri hivatal számolt be arról, hogy valamilyen formában biztosították az ügyfelek számára a magyar nyelvhasználatot. Míg a szóbeli kommunikációra vonatkozó előírások gyakorlati alkalmazásának többnyire nincs is akadálya, az írásos kommunikáció jóval problémásabbnak mutatkozik. A felmérés adatai szerint arra a kérdésre, hogy az erdélyi magyarok milyen nyelven beszélnek a polgármesteri hivatalban, a következő válaszok érkeztek: 1. Csak magyarul: 45 százalék, 2. Nagyrészt magyarul, de valamennyire románul is: 7,5 százalék, 3. Fele-fele arányban magyarul és románul: 9 százalék, 4. Nagyrészt románul, de valamennyit magyarul is: 4,5 százalék, 5. Csak románul: 33,9 százalék. A kimutatás szerint a magyar nyelvhasználat a népesség felére volt jellemző. A többnyire magyar nyelvhasználat egyértelműen székelyföldi sajátosság, ahol az erdélyi magyarság fele tömbben él. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. október 25.Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közéletA kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét. A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott. A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést. Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást. Helikon (Kolozsvár) 2014. november 24.Közelebb kerülni egymáshoz (Színházi tükör)Fazakas Misi színész, rendező, drámapedagógus, az Osonó Színházműhely vezetője. Az utóbbi tizenöt évben meghatározó személyisége a sepsiszentgyörgyi diákszínjátszásnak, generációkat oltott be a színház, a művészet szeretetével, a színházi szakma fiatalabb alkotói közül sokan őt tartják első tanítómesterüknek. A szenvedélyes munka, amit végez, régen kinőtte az amatőr színjátszás vagy akár az iskolai drámapedagógia határait, az Osonó Színházműhely az elmúlt évek alatt tizennyolc országban tartott előadásokat, workshopokat, szakmai tréningeket. A nyugat-európai országok mellett Távol-Keleten és Afrikában is több alkalommal dolgozott a társulat, legutóbb november 16-án lépett fel Marokkóban a Berkane-i Nemzetközi Színházi Fesztivál díszvendégeként. – Vegyük sorba pályád fontosabb állomásait. Mikor kezdett foglalkoztatni a színház? – A nyolcvanas évek közepén. Másodikos koromban egy reggel úgy ébredtem, hogy érdekel a színház, és megkértem anyukámat, beszéljen Rozsnyai Júlia színésznővel – aki rokonunk volt –, hogy vigyen el engem egy színházi próbára. A Mielőtt a kakas megszólal című csehszlovák drámát próbálták Balogh András rendezésében, nekem pedig annyira megtetszett a színház világa, hogy azután minden próbán ott voltam a bemutatóig. Egyetlenegyszer hiányoztam a négy hét alatt, Király Jóska bácsi állítólag azt mondta azon a próbán, hogy ő nem tud koncentrálni, annyira megszokta a gyermeket a nézőtéren. Így kezdődött a színházzal való kapcsolatom. Később előadásokra is kezdtem járni, némelyiket többször is megnéztem. Amikor 1989-ben Tompa Miklós a Fekete macska című Asztalos István-darabhoz gyermekszereplőt keresett, egyöntetűen rám gondolt a társulat. Ez volt az első szerepem. A rendszerváltás után, kilencedik osztályos koromban Salamon András, a Mikes Kelemen Líceum magyartanára és Győry András megalapította az iskola színjátszó csoportját, amiből az Osonó, később pedig az Osonó Színházműhely lett, én pedig a líceum alatt végig tagja voltam ennek a társulatnak. A 90-es évek elején nagy lendület volt bennünk: diáktanácsot alapítottunk, sulirádiót működtettünk, kosárlabda-maratont szerveztünk, magyarországi diákszínjátszó táborokba jártunk, ahol felfedeztük, hogy mozgásszínház is létezik, és ennek hatására mi is olyan színházat akartunk létrehozni, ami más, mint a kőszínházak. Tizenegyedikes voltam, amikor Salek bácsi abbahagyta a társulat vezetését, ettől kezdve Márkó Eszter és én vettük át az irányítást. Az alapító tagok között több, mára ismertté vált színházi ember volt, például Prezsmer Bogi, Mátray Laci, Kosztándi Zsolt csíkszeredai színész… Húszan-harmincan voltunk, pezsgett az élet, szinte azt mondhatnám, hogy már csak ezért is érdemes volt iskolába járni. Egyértelművé vált számomra, hogy a színire felvételizem, attól függetlenül, hogy matek–fizika osztályban végeztem, amit a mai napig fontosnak tartok. – Az Osonó kezdeti évei egybeesnek Nemes Levente első igazgatói éveivel, akiről mindig nagy elismeréssel szoktál beszélni. Látsz összefüggést a színházban zajló folyamatok és az Osonó alakulása között? – Egyértelműen. Meggyőződésem, hogy Nemes Levente igazgatásával kezdődött az a folyamat Sepsiszentgyörgyön, melynek végén Székelyföld kulturális fővárosa lettünk, egy olyan fontos kulturális központ az országban, melyet Bukarest is elismer. Levente hívta ide Bocsárdit és a figurásokat, az ő nevéhez köthető az a koncepcióváltás, melynek értelmében egyedül a minőség szempontjainak kell alárendelni egy társulat, egy színházi intézmény tevékenységét. Ez mindannyiunk gondolkodásmódjára hatással volt. Én személyesen is sokat köszönhetek Leventének, például azt, hogy egy évig művészeti titkár is voltam a színházban abban az időszakban, amikor ő igazgató, Bocsárdi pedig művészeti vezető volt. Sokat tanultam mindkettőjüktől, mestereimnek tekintem őket. – Hét évig voltál tagja a szentgyörgyi társulatnak, ezalatt a színészi munkád mellett televíziós műsorvezetőként is dolgoztál, műhelyfoglalkozásokat tartottál amatőr színészeknek, a Háromszék Táncegyüttes táncosainak, drámatagozatot alapítottál a művészeti líceumban stb. Több munkakörben kipróbáltad magad, míg végül a fő irányvonal az Osonó és a drámaosztály maradt. Miért ezt az utat választottad? – Valójában minden a színházhoz kapcsolódott. A színházon belül pedig a próbafolyamat, a keresgélés, az út, amelyen közösen halad egy társulat a kész előadás felé, mindig jobban érdekelt, mint maga az előadás, a taps, a siker. Ez már a pályám legelején így volt. Tulajdonképpen az előadás is eszköz csupán, mely körüljár egy problémát, kérdéseket fogalmaz meg, segít, hogy közelebb kerüljünk fontos témákhoz, ezáltal a nézőkhöz és önmagunkhoz. Úgy éreztem, hogy a kőszínházi keret, a rendszer, ahogyan egy színházi intézmény működik, nem mindig támogatja ezt a fajta elmélyült munkát, keresgélést, némely rendezők pedig olykor valósággal ellene dolgoztak az igényességnek. Amikor felmondtam a színháznál, még nem tudtam pontosan, mi az, amit keresek, de valami olyan színházi formának a megtalálása érdekelt, amely szakítani tud a kőszínházi keretek által megszabott lehetőségekkel, és a nézőkkel való viszonyt is szerettem volna átértelmezni a saját magam számára. Tulajdonképpen a társulatunkkal ma is ezen az úton próbálunk haladni. – Itthon és külföldön is egyre népszerűbb, sikeresebb az Osonó. Szerinted mi a titka ennek a sikernek? – Az isteni gondviselés alakította végig az életemet, én mindig csak arra törekszem, hogy nyitott legyek a világ változásaira, kihívásaira úgy, hogy közben az értékrendemet tudjam megőrizni, érvényesíteni. Soha nem hoztunk olyanfajta döntéseket az Osonóban, hogy akkor most holnaptól elkezdünk turnézni, utazni a világban; mindig csak a következő lépésre figyeltünk, arra, hogy megpróbáljuk kihasználni az éppen adandó lehetőséget. A meghirdetett határidőkig megírtunk egy-egy pályázatot, ha meghívtak valahová, igyekeztünk eleget tenni a meghívásnak. A kommunizmus többek között azt a rossz beidegződést oltotta belénk, hogy a tétlenség, a megszokotthoz való ragaszkodás, a felelősség elhárítása jelenti a biztonságot, pedig valójában csak a munka, a bátorság, a kreativitás és rugalmasság hozhat valódi eredményeket az életünkben. Minél többet megtapasztalunk a világból, annál inkább rájövünk arra, hogy csak a kitartó munkának van gyümölcse; dumával, okoskodással, ítélkezéssel nem lehet előrehaladni. Amit most az Osonó megél, abban az elmúlt tíz év megfeszített munkája is benne van: a szinte egy évig tartó próbafolyamat, a hosszú éjszakákon át írt pályázatok, sok-sok ingyen vállalt, önkéntesen végzett munka és az, hogy önerőből, a csapatból, tehát egymásból építkezünk. – Rég nem diákszínház már az Osonó, mégis minden projektben részt vesznek diákok… – Az Osonó független színház, amelynek állandó társulati tagjai felnőttek: Mucha Oszkár, Daragics Berni, Bernát Szilárd és én. De ahogyan te is megemlítetted, fontos számunkra, hogy minden projektünkbe vonjunk be diákokat. Meggyőződésem, hogy ha elviszünk egy fiatalt egypár hetes turnéra, annyit bővülhet, annyit módosulhat a világlátása, annyit tanulhat az ott látottakból, az előadások utáni közönségtalálkozókból, beszélgetésekből, amennyit a román tanügyi rendszerben biztosan nem tanulna ennyi idő alatt. Én éppen ezt tartom az egyik legnagyobb problémának, hogy abból a három-négy alappillérből, ami a mai világban való jó eligazodást jelentené, sajnos, egyiket sem tanítja az iskola. Rugalmasnak lenni, nyitottnak lenni, kreatívnak lenni és kezdeményezni… Ha ezeket a képességeket birtokolnánk, a munkahely elvesztésétől kezdve bármilyen nehéz helyzetben feltalálnánk magunkat. Nem félnénk attól, hogy a világ állandó mozgásban van és változik, hanem örülnénk az így kínálkozó lehetőségeknek. Mindig van megoldás, csak hinnünk kell benne. Hogyha elölről, hátulról, jobbról és balról falakba ütközünk, felfelé kell elindulnunk… – Mi a célod az Osonóval, melyek a hosszú távú terveid? – Pina Bausch szavaival élve, meg kellene keresnünk, hogyan tudnánk közelebb kerülni egymáshoz. Ez a cél folyamatosan: közösségben alkotni, élni, és létrehozni olyan eseményeket, amelyek megmozgatják az embereket, amelyek megpróbálnak segíteni, impulzust adni. Ebben az értelemben is nagyon fontosak számunkra a nemzetközi projektjeink, és az, hogy időről időre más nemzetiségű tagjai is vannak a társulatnak. Sokat beszélgetünk a nézőkkel, és azt érzem, hogy tényleg szükségük van a segítségre, mert nagyon nagy terhek, nagyon nagy sebek vannak, és mindezzel egyedül maradtak. Akkora öröm, amikor azt érezzük, hogy egy-egy előadás enyhíteni tud ezeken a terheken… Persze, nem tudjuk megoldani az előadásaink által felvetett társadalmi, szociális problémákat, de azzal, hogy lehetőséget teremtünk a párbeszédre, lehetőséget teremtünk megtenni az első lépéseket a gyógyulás útján. Igyekszem szolgálattá tenni a színházcsinálást, túllépve a sikerek, díjak, turnék örömén, csak a lényegre figyelni. Létrehozhatunk bármilyen nagyszerű előadást, ha nem tudjuk megszólítani a nézőt, ha nem tudjuk megérinteni a lelkét, értelmetlen a fáradozásunk. Nagyon sok fiatal pusztán virtuális közösségekben él, nem tudja, milyen, amikor másokkal valódi közösségben, felelősségünk teljes tudatában építünk, alkotunk, átélünk valamit. Ez a fajta elidegenedés, egoizmus a mai világ egyik legnagyobb veszélye, ezért a mai színház egyik legfontosabb feladata az én értelmezésemben az, hogy megtanítson egymás felé fordulni, egymás szemébe nézni, majd elindítson a kommunikáció és a befelé figyelés útján. Ez a célunk, mert úgy érzem, ez az egyetlenegy esélyünk embernek maradni. – Együtt éltek, dolgoztok a társulatban, a munka tölti ki a teljes életedet. Nem vonz a polgári lét, család, gyerek…? – Azt szoktam mondani, ha valaki a családalapítás iránt érez elhivatottságot, akkor azt feltétlenül meg kell lépnie, és biztatni, segíteni kell őt, hisz attól kezdve nagyon jelen kell lennie benne, mert a család is egy kihívás, teljes embert igénylő hivatás. Volt olyan időszak, amikor engem is vonzott, de az utóbbi években annyira átalakult a belső világom, hogy ez a kérdés nem foglalkoztat. Ebben a pillanatban semmi nem vonz, ami polgári. Persze, nagyon szeretem magam megosztani másokkal, örömmel találkozom, örömmel beszélgetek... Nem tudom, mi fog történni hosszú távon, de egyelőre nagyon jól érzem magam ebben a helyzetben – feltölt, energiát ad… Ebben látom értelmét az életemnek. Kérdezett: NAGY B. SÁNDOR Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 12.Lapszerkesztés mint „kincskeresés”Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével. – Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét? – Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt. Zsigmond Emese 1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője. A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is. Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket. A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak. – A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez? – Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg. Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások. – Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel? – A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is. A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.) Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak. – Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak? – Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem. Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint. – A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével… – Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra. Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba. A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be. – Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak? – Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla. És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat. – Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik? – Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban. – Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát? – Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2015. június 10.Harag György kolozsvári rendezéseiElmaradt bevezető a színház büféjében látható kiállításhoz Harag György idén, június 4-én lett volna 90 éves. Margittán született 1925-ben. 19 éves korában, 1944-ben, családjával együtt deportálták. Szilágysomlyóra, Auschwitzba, Mauthausenbe, majd Ébensee-be kerültek, itt látta utoljára a szüleit és két fiútestvérét. Ő csodával határos módon megmenekült a haláltól, és 1945-ben hazatért.1 Miután felépült, jelentkezett a kolozsvári Zene- és Színművészeti Akadémiára, színészhallgatónak. Két év múltán a rendezői szakra is felvételt nyert, így 1950-ben diplomás színész, majd 1952-ben rendező lett. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban 1953-ban rendezte első darabját, a C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát című színművet, Jánosházy György fordításában. Ez a kezdete annak az együttműködésnek, amely a kolozsvári színház és Harag György közt kisebb nagyobb megszakításokkal a rendező haláláig tart majd. Harag György összesen 29 darabot rendezett Kolozsváron, de akár harmincra is kerekíthetnénk, hiszen ő fejezte be Szigligeti Ede Fenn az ernyő, nincsen kas című darabjának a színrevitelét is, 1981-ben, Horváth Béla elkezdett munkáját, ennek váratlan halála miatt, bár ez nem jelenik meg az előadás dokumentumaiban. Ezenkívül további két darabot állított színre közös rendezésben, egyiket Taub Jánossal, a másikat Márton Jánossal. A Kolozsváron rendezett darabok közül 13-at 1975 előtt, meghívott rendezőként, 16-ot pedig azután vitt színre, hogy 1975-ben a színházunkhoz szerződött. Ezek időrendi sorrendben a következők: C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát (1953), Al. Kornejcsuk: Ukrajna mezőin (1953), Marcel Pagnol: Topaze tanár úr (1958), Konsztantin Szimonov: Egy szerelem története (1959), Molière: Tartuffe (1963), Földes Mária: Baleset az Új utcában (1963), Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem (Taub Jánossal közösen) (1963), Pagogyin: A Kreml toronyórája (1963), Paul Everac: Láthatatlan staféta (1964), Camil Petrescu: Erős lelkek (1965), Deák Tamás: Demetrius (1965), Victor Hugo: Királyasszony lovagja (1968), Páskándi Géza: Tornyot választok (1973), Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1975), Asztalos István: A fekete macska (Márton Jánossal közösen) (1975), Sütő András: Csillag a máglyán (1976), Eugene Gladstone O’Neill: Vágy a szilfák alatt (1977), Csiki László: Öreg ház (1978), Sütő András: Káin és Ábel (1978), Mihnea Gheorghiu: Pathetica 77 (1978), Gorkij: Éjjeli menedékhely (1979), Bajor Andor: Egy szürke délután (1980), Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1980), Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad (1981), Sütő András: Szúzai menyegző (1981), Labiche–Michel: Olasz szalmakalap (1982), Lőrinczi László: A szerető (1982), Tomcsa Sándor: Műtét (1983), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (1984). Salat-Zakariás Erzsébet, a kiállítás kurátora Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-34
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
